Malajzia tea

Van egy menüpont az oldalunkon, ami hét éve üresen áll, az a címe, a jövő teái. Ide kerülne egy összefoglaló írás a piac által igényelt és a tudományos kutatás által fókuszált eredményekről és trendekről, új tea fajtákól és nem utolsósorban termő területekről. A most következő, szintén régóta készülődő bemutató tulajdonképpen nyugodtan kerülhetne a jövő teái közé.

Malajzia az egyenlítői teaországok szerencsés és szerencsétlen adottságaival büszkélkedhet. Van elegendő magasan fekvő területe, ami elengedhetetlen az Egyenlítő körüli tea termesztéshez, ti. a kaméliafélék jó vízelvezetésű talajt, kiegyenlített éghajlatot (csak rövid időre fagypont alá süllydő minimum hőmérsékletet, magas páratartalmat) kívánnak és szakértelmet, amit ezen a tájon a brit és a holland gyarmatosítók haszonelve biztosított. Ezeknek az országoknak az adottságai ugyan hasonlóak, de a tea kultúrájuk nagyon eltérő, láthattuk ezt korábban Indonézia és Myanmar esetében.

Malajzia olaszországnyi méretű és persze sokezer szigetre kinyúló területén két fontosabb tea termő központ van, az egyik a Cameron Highlands, a másik Borneó.  Malajzia brit gyarmatként még a XIX. század végén is jórészt felfedezetlen vidék volt, mígnem 1885-ben Sir William Cameron kapott megbízást  a mai Kuala Lumpurtól északra fekvő Titiwangsa terület feltérképezésére. Kísérője Kulop Riau egy helyi expedíciós vezető volt. Útjuk a Gunung Chabangig vezetett, ami egy 1700 méter magas szigetszerű hegység, ami különösen alkalmas a környék feltérképezésére. Cameron ismert volt kínos pontosságáról és feljegyzéseiben a később róla elnevezett fennsíkról, mint különösen kellemes és vonzó vidékról emlékezett meg. Cameronnak a feszített munka stresszt és álmatlanságot okozott, amit különféle szerekkel igyekezett orvosolni, később az egyik ilyen gyógyszer túladagolásába halt bele. Gazdag anyagot hagyott hátra, igazi úttörő volt, az ő nyomán indulhattak el a komolyabb fejlesztések, építkezések, amelyeknek első állomása egy bizottság felállítása volt Sir George Maxwell javaslatára majdnem 40 évvel később, aki tulajdonképpen Cameron felfedező útjának befejezője lett. A cél természetesen teatermelésre alkalmas terület fejlesztése volt, a Kínától való függés csökkentése érdekében. Miután hamar kiderült, hogy a Cameron által felfedezett, a fennsíkok felé vezető útvonal járhatatlan az építőmunkában alapvetően fontos elefántok számára, a következő lépés egy út keserves, malária tizedelte, nagy veszteségekkel történő megépítése volt.

Mai szemmel nehezen hihető akurátussággal fogtak a terület hasznosításának megtervezéséhez. Bizonyos területeket kifejezetten lakhatásra és pihenésre jelöltek ki, míg más területeket (Habu, Sungai Palas, Kea) kifejezetten mezőgazdasági céllal kívántak fejleszteni. Az első lépésük egy Szövetségi Kísérleti Állomás felállítása volt. 1925-től ez az intézet kezdte el a teával és kávéval való kísérleteket és ekkor épült a fent említett út is és a korai felfedező emlékére ekkor nevezték el a területet Cameron Highlands-nek. Az első tea ültetvény telepítésére 1929-ben került sor. A megépített úton kínai teaszakértők, észak-indiai brit befektetők, Dél-Indiából importált munkások érkeztek, rövid idő alatt ültetvények sora nőtt ki a földből. A fennsík ideális klímája nemcsak a befektetőket vonzotta, de a gyarmatosítókat is, akik meglehetősen sokat szenvedtek a tengerszint igen forró, fülledt klímája miatt. A Tanah Rata és Brinchang terület hamarosan híres brit üdülőkörzetté fejlődött, iskolák, üdülők, Tudor stílusú  hotelek, golfpályák épültek, és persze közparkok teli rózsákkal és egzotikus növényekkel. Mindezek eredményeképpen hétvégeken az utak tömve voltak a helyiekkel és pihenni vágyókkal egy olyan helyen, ami a gyarmatosítókat valamiképp a távoli és esős Angliára emlékeztette. A tea és kávé kutató központban hamar kiderült, hogy a táj éghajlata túl hideg a kávé termesztéshez, így a központ 50 hektárnyi területét teával telepítették be és 1935-ben feldolgozóüzem épült. Ez volt a Bharar tea ültetvény. Az üzem ma is működik és nemcsak saját, de a környék más ültetvényeinek teáit is feldolgozza. 1971-ben az intézet beolvadt a MARDI nevű maláj mezőgazdasági kutató intézetbe.

Ennyit a maláj tea történetének fontosabb állomásairól, most lássuk a medvét.  A fémdobozból mély, édes, likőrszerű illat száll fel, amikor kicsalogatunk egy kanálnyi teát. Élesen, szinte oolong tea szerűen elváló, erősen sodort levelek, klasszikus ceyloni OP megjelenés, de a tea színe a vibráló mély bíbor és fekete árnyalati többet ígér. A becsúszó szárdarabok sem zavarnak, mert egyöntetű a fermentáció foka mindenen. A tömegszerű fekete tea termelésben a kulcs a folyamat lezárása, egy-egy tétel könnyen túlfut, ami rövid, keserű tónusban és a florális jegyek elvesztésében mutatkozik meg.   A tea elkészítéséhez sencha módszert választunk, ezt súgja valami, lehetne persze tea teszter is, vagy literes kanna egy felöntéssel. A sencha kannák használata türelmet és tánccal felérő mozdulatokat kíván, amit cserébe kaphatunk, az a kipróbált tea élvezhető esszenciája, erő és szépség párosítása, egyben a gyenge jelek felerősítése. Nagyító ez, nem is kanna.
Önteni nem lehet csak úgy, mert orrán száján, szemén ömlik, amit beletettünk, épp csak megdöntve kell kivárni a tea „elvezetését”.

Állóvíz. Teaflavin koncentrátum, zsíros, tömör, viszkózus, mozdításra lassan arréb lóduló öntet. A teaflavinok a polifenolok teljes fermentációja során születő titokzatos anyagok, ezek felelősek a fekete tea szinte minden jótékony hatásáért, ez az a lekvár, ami a tea levelek tömegében kiválik és lekvárként jelenik meg a levelek körül. És persze illóolajak, kékes színben, meg koffein csillámlik a felszínen kicsi kristályokban a nagy, sosem elpattanó buborékok körül. A tea a szájban viaszosan sűrű, édes és tömény, a hagi kanna miatt fanyar és fényes.  A teát a kis kannában háromszor öntjük fel, tehettük volna másként,  egy nagy fél literes kannában selyemszerűre hígult volna.  A teázás befejeztével kicsit felgyorsulunk, „megszalad” bennünk a tea, a kannából kivett leveleken pedig feltárul a feldolgozás átlagon felüli minősége. Képek lentebb.

Ez a jövő. A gyarmatbirodalom maradékain, kitűnő adottságú területeken koncentrálódó tudás tovább bővül, felszívja majd a piac igényeit és megszületnek az új, Kínán kívüli prémium teák, legyen az fekete, fehér, vagy zöld. Vigyázó szemetek Kenyára és Malajziára vessétek!

Szubjektív

Malajziában én is csak átlag turista voltam, és egymagam voltam csak a tea érdeklődéssel. Mindezzel együtt Malajzia valahogy megfoghatatlan volt számomra. Volt benne valami nyersen, ősemberien üzleti. De nem úgy ahogy a Kínaiaknál, ahol mindent a túlélési ösztön táplálta anyagi haszonszerzés motivál, és teszik ezt hazug mód, csalva, erkölcsösen és „-telenül”. Vagy a thaioknál, ahol szintén sok minden a pénzről szól, de ott hanyag eleganciával dobják sutba a hasznot egy kis lazítás kedvéért. Mindenesetre mind-mind ad valamit a pénzedért cserébe, kényelmet, a fényűzés illúzióját, vagy a fehér-ember egójának jóllakatásával a megszerzett portéka csillogását. Malajzia más, ott egyáltalán nem tesznek semmit, hogy azt érezd hogy szolgáltatnak vagy kapsz cserébe valamit. Nekünk magyaroknak ez kevésbé fáj, mert ez a fajta szellemiség még ritka nálunk, de pl. egy amerikai, akit a fogyasztói létforma tett öntudatos utazóvá, itt nem állhat biztos lábakon. A malájok nem szolgáltatnak semmit vagy csak a minimumot adják jó sok pénzért és azt sem teszik örömmel és kedvesen. A kormány koncepciója turizmusfejlesztés, támogatják is de mintha nem értenék, hogy mit keres itt ez sok „farang”. Kötelező velük foglalkozni?! Bár az is igaz, hogy egyenlőre sokkal több a belföldi turista, mint az idegen.
A teaföldeken szinte csak hűsölni vágyó pénzes maláj turistákat láttunk, akik japánokat megszégyenítő módon fotózkodtak a legújabb kiadású mobiltelefonjaikkal. (Ha visszanézik egyáltalán majd kérdezgetik egymástól „te ez melyik parkban készült, és miért ez előtt az unalmas bozót előtt fotóztál le?”) Nagyon menő az eper- és egyéb zöldségtermesztés ezeken a magaslati vidékeken. A teaültetvényre vezető út csupa eperre szakosodott „pecsenyesütő”-vel van szegélyezve. Pihenők ezek, ahol mint a vágóhídi marhákat terelik át a masszaként hömpölygő vagy csak csordogáló malájokat egy „eper-shopon”. Van ott minden, az alapvető csokis epertől a liofilizált eper chips-ig, ha akarsz még nyakláncot is fűzhetsz műgyantás-eperből. Az itt kapható eperségek közös ismertetője, hogy élvezeti értékük csak vizuális, vagyis a kicsit is igényesebb ízlelőbimbód itt nem fogod kényeztetni, de teszed ezt jó drágán.
Szóval az ültetvény is egyfajta turista látványosság, de nekem izgalmas volt-hisz magam is turista voltam-. Itt csak a Brit fekete tea készül ugyanazokon a gépeken 1935-óta. Nem tűnik úgy hogy kísérletezgetnének másféle feldolgozási módokkal vagy cserjékkel. Ez bevált hát ezt csináljuk alapon itt egy kicsit lassabban múlik az idő, nincs az minden fehérember életét megnyomorító felfokozott verseny. (Nem egészen ide vág csak most bevillant, hogy a kínaiak „banánnak” nevezik azon honfitársaik akik sokat éltek nyugaton. Már csak kívül sárgák, belül fehérek. Tehát nyugodtan lebanánozhatod a magyar kínaiakat)

 
Kiváló maláj teáink egy részét és a szubjektívot Czinege András adta nekünk, ezúton is köszönjük!!

A BOH weblapja itt található.
 
Felhasznált irodalom:  Art of Tea Magazin